Elég régen írtam már bejegyzést, amiért szégyellem is magamat, ugyanakkor a pandémia árnyékában úgy fest, hogy az embereknek mostanában sokkal több kreatív dologra jutott ideje, mint annak előtte. Nem vagyok ezzel másként én sem, hiszen újra itt vagyok, visszatértem. És nem csak azért, mert több időm lett az írásra, mert az azért barokkos túlzás lenne, hanem mert több időm jutott a főzésre és az ízekkel való kísérletezésre, ami ezt a blogot eredetileg is ihlette.
A bezártság hosszú távon sok mindent kihoz az emberből. Szorongás, frusztráltság, a maszkos emberek az utcán és az üzletekben, a betegségtől való félelem, a bezártság érzése, és hogy eggyé kell válnod az online térrel, különben nem csak a hírekben veszíted el a fonalat, hanem a szociális életteredben is.
Sokszor elgondolkoztam rajta amikor lesétáltam a sarki közértbe és láttam a kihalt, üres utcákat csúcsidőben, hogy ez milyen érzéseket is ébreszthet az emberekben, milyen érzéseket ébreszt bennem? Nos, talán furán hangozhat, de az az igazság, hogy amennyire ijesztő volt eleinte, hogy kicsit szellősebben lett a város, töredéke autót láttam, hallottam és éreztem és a villamosok, buszok is szellemjáratként közlekedtek, olyannyira elkezdtem mindezt pár hét után élvezni. Tetszett, hogy mindig találok magamnak helyet a ház előtt, hogy a boltokban nem volt mögöttem a sorban hisztérikus vásárló, hogy senkinek nem volt ideje a félelemtől órákig panaszkodni az orvosi rendelőben az élet nyűgjein, szóval egyszerűen fellélegzett a város, és ezzel én is. Igaz, hogy introvertáltként engem egyébként is mindig jobban vonz a nyugalom, mint a pezsgés, szóval valahol ezért is élveztem, hogy úgy autózom át a városon, hogy 15 perc alatt bárhova kényelmesen odaérek, hogy senki sem fekszik a dudán a dugóban - mert nincsenek dugók -, és az egész város valahogy békésebb lett. Volt helyem a villamoson, a buszon, a boltban semmi tülekedés, semmi őrület, szóval olyan normálisnak tűnt minden, még ha a maga nemében mindezt a félelem és a rettegés is hívta életre.
Visszatérve a konyhába, mivel ugye mindenki amolyan kijárási korlátok közé volt szorítva, mit volt mit tenni, a kert és a növények totális reinstallálása, a lakás felújítása és a téli-nyári göncök kínkeserves átválogatása után, nem maradt más, mint hogy ha már behekkeltük az elszívót, nekiálljak nagyüzemben főzni. És ebben sok jó mesterem is akadt, kezdve a River Cottage-i szakácskönyvtől Jamie Oliveren át egészen nagymamám titkos receptkönyvéig. A szecsuáni csirke, ami eddig sláger volt, nos a cideres gombás casserole-s csirke után eléggé hátra sorolódott a toplistán, amin aztán az andalúz csirkém csak tovább taszajtott egy méreteset. Ezek után jött az ötlet, hogy amolyan mi van a hűtőben? kérdéssel, főzhetnénk már egy Stroganoff bélszínt is marhacombból, merthogy otthon éppen “csak” az volt. Aztán persze desszert is kellett, mert hát milyen konyha az, amiben az ember lánya nem adóz a bűnös élvezetenek (IS)? Ekkor született meg a banános pite karamellizált nádcukorral és banánturmixxal, majd jött a barackos pite és annak számos leszármazottja. De hogy ne szaladjunk annyira előre, úgy gondoltam szépen egyesével végigviszem az összes fantasztikus kis fogást, amikre az elmúlt hetekben végre annyi időm jutott, amennyiről eddig csak álmodoztam.
Illusztráció forrása: João Fazenda
